Lenyűgözőnek találtam, hogy mennyire megváltozott minden másnap reggelre. Az egész palota - a személyzeti szárnyon kívül, természetesen - teljesen puccba volt vágva, az előcsarnok tele volt riporterekkel, újságírókkal és fotósokkal, és bár a királyi ikrek már hajnalban megérkeztek, mindenki a hivatalos fogadásukkal volt elfoglalva. Mindennek a helyén kellett lennie, semmit nem bíztak a véletlenre. Persze, nekem be kellett érnem az asztalommal és a számítógépemmel.
Kicsit kihagyva éreztem magam, de Cassie-nek igaza volt, semmi keresnivalóm nem lett volna ott. Érdemleges munkára biztosan nem lett volna lehetőségem azon kívül, hogy szoborként meredek előre, már ha azt egyáltalán érdemlegesnek lehet nevezni. Cassie-t persze szólította a kötelesség és a főnöke, így majdhogynem teljesen egyedül maradtam az egész szárnyban. Ha dolgoztam volna, jól esett volna a hirtelen jött csönd, de így inkább csak magamban feszengtem. Amikor az embernek nincs mit csinálnia, az idő sokkal lassabban telik, és én ezt sokszorozottan éreztem tekintve, hogy még társaságom sem volt.
Na nem mintha Cassie kemény kézzel fogott volna, és nem is kifejezetten ugráltatott, de jó volt hogy mindig tudott adni nekem valami feladatot, amivel elfoglalhattam magam. Nem is tűnt fel, milyen király dolog ez, amíg nem kezdett hiányozni. Persze, minden akkor kell, amikor éppen nincs.
Hirtelen felindulásból felpattantam, és a korgó gyomromat követve lementem a konyhába. Alapból nem tettem volna ezt, hiszen evésre ott volt az étkező és a büfé, de ma egyik sem üzemelt a nagy ünnepségnek köszönhetően. Minden kézre szükség volt, így kénytelen voltam magamnak elkészíteni az ebédemet, és bármennyire is nem szerettem főzni, most mégis hálás voltam, hogy legalább valamivel leköthetem magam.
A konyha a földszint alatt volt, a falakból mindenféle fűszerillat áradt. A helyiség tágas volt és világos, valamint annyira felszerelt, hogy elsőre azt sem tudtam hirtelen, hogy mihez nyúljak. Bár senki nem tartózkodott ott rajtam kívül, valahonnan mégis halk zene szólt, ami egy kicsit feloldotta a bennem lévő feszültséget. Kicsit nagyobb bátorsággal indultam felfedezőútra, de nem jártam sok sikerrel. Sem a sütőket, sem a tűzhelyeket nem tudtam bekapcsolni, tulajdonképpen az egyetlen dolog ami nem volt teljesen idegen tőlem, a mikró volt. Pár perc múlva beláttam a kudarcomat, így maradtam az egyszerű, mezei szendvicsnél.
A zene közben egészen magával ragadott, így konyhaművészeti tevékenységeimet megfűszereztem pár csárdás lépéssel és halkan dudorászni kezdtem, bár magát a dalt nem ismertem. Kicsit jó volt elengedni magam ismét, még akkor is, ha nem teljesen. Minél inkább belefeledkeztem önmagamba, annál bátrabbá váltak a lépéseim.
- Műsor is lesz a vacsorához?
Ijedten fordultam hátra és még jobban megrémültem, mikor felismertem a mély hang tulajdonosát. Bár mindössze egy egyszerű fehér inget és egy fekete öltönynadrágot viselt, bárhol felismertem volna az erős állvonalát, vastag alkait és sötét, enyhén göndör haját. Élőben sokkal megnyerőbb volt, mint a tévén keresztül - bár az sem volt rossz, hogy teljesen őszinte legyek. Most mégis itt állt előttem teljes életnagyságban, hús-vér emberként, baromi helyesen.
- Harry herceg!
Az már el sem jutott a fejemig, hogy a megszólítás teljesen elfogadhatatlanra sikeredett, ugyanis hirtelen nem tudtam, hogy hogyan reagáljak; kezet nem nyújthattam az etikett szerint, viszont a hajlongástól baromi kínosan éreztem volna magam, így az az opció maradt, hogy tátott szájjal bámultam. Éljen a finom, női elegancia! Láthatólag a herceg ezen jól szórakozott.
- Ön is? A francba, azt hittem legalább ebben a palotában én vagyok az egyetlen...
Tiltakozni és szabadkozni akartam, de belém fagytak a szavak. A helyzet teljesen váratlanul ért, ezer dolog futott át a fejemen egyszerre, és képtelenségnek tűnt, hogy a közel jövőben rendet rakjak a gondolataim között. Ettől függetlenül a legerősebb érzés, ami bennem dolgozott a félelem volt.
- Vicc volt - nézett rám, és láthatólag még mindig jól szórakozott. - Érti, amit mondok?
Bátortalanul bólintottam egyet.
- Szuper. Beszélni is tud?
Ismét csak egy bólintásra futotta.
- Nagyszerű, akkor kezdjük például egy bemutatkozással. Harry - nyújtotta a kezét, amikor közel érkezett hozzám.
Végre összeszedtem minden lelki erőmet, és bár vékony, alig hallható hangon, de válaszoltam.
- Nora.
Elvigyorodott, ahogy megrázta a kezem.
- És, kedves Nora, mindig így készít ebédet?
Éreztem, hogy lángba borul az arcom a szégyentől, de tartottam magam. Ha már egyszer leégettem magam, legalább a méltóságom maradék darabjait össze akartam szedni.
- Azt hittem, egyedül vagyok. Sajnálom.
Megrázta a fejét, és felült a szemben lévő pult tetejére.
- Ne sajnálja, nem kéne itt lennem. Viszont az egész épületben csak itt van csend, és nem tudtam megállni, ki kellett használnom az egyetlen esélyemet a nyugalomra.
Felkaptam ez elkészült szendvicsemet készen állva arra, hogy felrohanjak vissza az irodába.
- Nos, akkor én nem is zavarnék. További kellemes... nyugalmat.
- Várjon, nem adtam engedélyt, hogy elhagyja a helységet.
Éreztem, ahogy akaratlanul is elkerekednek a szemeim és nem tudtam mire vélni, amikor ismét elmosolyodott.
- Ez is vicc volt. Basszus, azt hittem van humorérzékem.
A mondata végét már alig hallottam, szinte futva tettem meg a utat az irodáig.
Olyan érzésem volt, mikor tizen-akárhány évesen először találkoztam az addig távolról imádott, számomra legkedvesebb banda frontemberével. Ott volt bennem a rajongás és az izgatottság, ugyanakkor nem tudtam elengedni a félelmet, hogy hülyét csinálok magamból előtte. Borzasztó volt ismételten átélni ezt, a szívem a torkomban volt, a tüdőm nem funkcionált rendesen és liftezett a gyomrom is. Ezúttal azonban nem a rajongás dolgozott bennem leginkább, hanem az állásom féltése.
Leültem az asztalom mögé, arcomat a tenyereimbe temettem, majd egy nagy sóhaj után ismét megpróbáltam összekapni magam.
Egyetlen egyszer sikerült ennyire leégetni magam ezelőtt. Akkor még diák voltam, a nem túl népszerű lány tökéletes megtestesítője. A hírnevemen az sem dobott, hogy tanuló csoportot vezettem, és bár időnként meg kellett fordulnia ott egy-két izom agyú futballistának, ez a délutáni elfoglaltság nem tartozott a látogatottak közé. Azon a délutánon is ketten az asztalomhoz lettek kötelezve, de engem különösebben csak az egyikőjük érdekelt. Jacob Landon, az első barátom.
Tény, hogy nem volt valami láng ész, de nem is volt rá szüksége; napbarnított bőre, világoskék szemei és szőke, mindig jól fésült haja volt, innentől kezdve pedig a többi hibája nem is számított. A tizenhat éves énem ezt a fiút egy rendkívül érzékeny és kedves fiúnak idealizálta, és több jelenetet is lejátszottam a fejemben, hogy miként szeretünk majd egymásba. Volt, amikor el is játszottam, ez bizonyult a legnagyobb hibámnak.
A mai napig nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy mi ütött belém akkor. Percekkel a tanuló csoport kezdete előtt tudtam meg, hogy ő is jön. Bukásra állt nyelvtanból, így én voltam az egyetlen esélye. Természetesen én azonnal felajánlottam neki, hogy szívesen korrepetálom, és a vállrándítását egy biztató jellegű igennek vettem.
Otthon két napig mást sem csináltam, a tükör előtt játszottam el különböző romantikus jeleneteket, amiknek a beteljesedésére vártam. Teljesen elvesztettem a realitás érzékemet, nem voltam kapcsolatban az engem körülvevő valósággal, gyakorlatilag már transzban mantráztam így azt sem vehettem észre hogy Jacob, akivel volt egy megbeszélt időpontunk arra a délutánra, már premier plánból figyeli az előadásomat. És röhög rajtam.
Gondolatmenetemből egy ismerős hang rángatott ki.
- Szia, Nora. Ráérsz most esetleg?
Nick az ajtófélfának dőlve figyelt, kedves mosollyal az arcán. Ugyanolyan jól nézett ki, mint előző este. Én is elmosolyodtam, és bólintottam.
- Séta?
Nem kellett sokáig győzködnie.
Bár éppen zajlott a fogadás, a személyzetnek fenntartott hátsó udvarra csak eltorzult foszlányok szűrődtek be a zajból. Nappal is volt olyan szép, mint éjszaka bár tény, hogy jelentősen vesztett a varázsából és misztikumából. Minden esetre jól esett kicsit a friss levegőn lenni.
- Te nem hiányzol a fogadásról? - kérdeztem tőle.
- Meglesznek nélkülem - rántotta meg a vállát. - Az én munkám nem nélkülözhetetlen.
Először gondoltam bele abba, hogy ő vajon mit csinálhat itt.
- A "te munkád" pontosan mit takar?
- Ezt-azt - tért ki a válasz alól. - De tegnap este belekezdtem egy sztoriba, nem tudom, szeretnéd-e hallani végül.
Megvontam a vállam. Istenigazából arra a döntésre jutottam, hogy minél kevesebbet tudok a nemesekről, annál jobb. Ígyis-úgyis nekik dolgozom, legalább boldog tudatlanságban tisztelhessem őket maximálisan.
- Persze a világért sem akarom elvenni tőlük a kedved, még mielőtt találkoznál velük...
- Ami azt illeti - vágtam közbe -, a herceggel már összefutottunk.
Nick meglepettnek tűnt.
- Igen? És, mit gondolsz róla?
Elnevettem magam, mielőtt leültem volna a padra.
- Hát, nem mondanám hogy kibeszéltük az életünket, de elég... lazának tűnt.
Nick oldalra biccentette a fejét, és halkan hümmögött. Úgy éreztem, mintha nem ezt a választ várta volna.
- Érdekes. Amúgy sem lenne szabad a családján kívül jóformán senkivel beszélnie.
- Mégis miért?
- Az újságok. A média nem tud túl sokat a királyi ikrekről, és most kvázi verseny folyik arról, hogy melyik lap rántja le a leplet. Ha valakinek ez sikerülne, azzal nagyon komoly károkat okoznának.
Összeráncolt szemöldökkel bámultam magam elé. Azért ennyire csak nem lehet rossz a helyzet, hiszen mégiscsak valamilyen viselkedésformát tanulva nőtt fel. Egyszerűen számomra lehetetlennek tűnt, hogy akkora botrányokat kavarjon egy nemes férfi és lánytestvére, hogy abból a királyi családnak komolyabb problémája legyen. Nem is beszélve arról, hogy a média mennyire szava hihetetlen és szenzációhajhász.
Cassie már az irodában ücsörgött, mire én felértem. Mosolyogva fogadott, ami szokatlannak tűnt elsőre, így lassú léptekkel haladtam felé.
- Nora, valaki küldött neked egy levelet - nyújtott át egy borítékot. - Meg tudod ezt magyarázni?
A borítékot szemügyre véve kicsit nekem is elállt a lélegzetem.
Harrytől a szöszi lánynak - a mai nap margójára. Remélem, hasznát veszed.
Elnevettem magam, amikor a tartalmát a kezembe vettem. Egy alkalomra szóló táncóra kupon, a hátuljára görbe betűkkel firkálva: ugye, hogy van humorom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése