Lenyűgözőnek találtam, hogy mennyire megváltozott minden másnap reggelre. Az egész palota - a személyzeti szárnyon kívül, természetesen - teljesen puccba volt vágva, az előcsarnok tele volt riporterekkel, újságírókkal és fotósokkal, és bár a királyi ikrek már hajnalban megérkeztek, mindenki a hivatalos fogadásukkal volt elfoglalva. Mindennek a helyén kellett lennie, semmit nem bíztak a véletlenre. Persze, nekem be kellett érnem az asztalommal és a számítógépemmel.
Kicsit kihagyva éreztem magam, de Cassie-nek igaza volt, semmi keresnivalóm nem lett volna ott. Érdemleges munkára biztosan nem lett volna lehetőségem azon kívül, hogy szoborként meredek előre, már ha azt egyáltalán érdemlegesnek lehet nevezni. Cassie-t persze szólította a kötelesség és a főnöke, így majdhogynem teljesen egyedül maradtam az egész szárnyban. Ha dolgoztam volna, jól esett volna a hirtelen jött csönd, de így inkább csak magamban feszengtem. Amikor az embernek nincs mit csinálnia, az idő sokkal lassabban telik, és én ezt sokszorozottan éreztem tekintve, hogy még társaságom sem volt.